Vidámpark

Hihetetlenül fáradt vagyok ma, úgyhogy remélem sikerül valamit összehoznom. Ma kivételesen nem kajáról fogok írni.

Ahogy látjátok, utunk első felén egy gleccserhez mentünk el. Életnek semmi jele, fekete homok, sziklák, fiatal és öreg vulkanikus kövek. Szedtem is párat. Sigvaldi mesélte, hogy gyerekkorában (ami kb- 15 éve lehetett) még az egész sivatag helyén tó volt és a gleccser sokkal-sokkal nagyobb volt. A tónak semmi nyoma a világon és a gleccser is egyre kisebb. Ezen még ő is meglepődött, mennyire megváltoztak a dolgok. Megkérdeztem, ez mind a globális felmelegedésnek köszönhető, szóval úgy 5 év és az egészből nem marad semmi. Elég szomorú, hogy ilyen csodálatos dolgok csak így felszívódnak. Egyébként azt is elmondhatom, hogy hallottam hogyan csúszik-roppant-zúz ez a gleccser, hihetetlen élmény volt, ahogy visszhangzottak a hatalmas roppanások.

Láthattok hatalmas krátereket a képeken, ezek az elolvadt jéghegyek nyomán maradtak meg. Némelyik 3-4 méter mély is megvolt. A gleccserhez sikerült elég közel mennünk, bár egyik évben helikoptert kellett hívni pár turista miatt, ugyanis rájuk szakadt egy kis törmelék. Én pedig óvatos emberke vagyok és szót fogadok.

Mindezek után elrobogtunk egy nagyon népszerű kiránduló helyre, a Laugavegurhoz. Ez egy útvonal olyanoknak, akik szeretnek napokon át izzadni, fázni stb. Mi csak megnéztünk egy-két barlangot, aztán elkezdett esni az eső (később hó), úgyhogy visszavonultunk a kocsiba.

 

Nos az autózásról meg kell említenem pár szót, mert ha már végigrettegtem az utat a homokdombok között, akkor le is írom.

Először is azt kell tudni Sigvaldi dzsippjéről, hogy bazinagy. Ne olyan budapesti menő járgányt képzeljetek el, hanem igazi terepjárót. Amikor megláttam a reptér parkolójában, tudtam, hogy ezzel bajom lesz. Láttatok már pelenkareklámot, ugye? Amikor megható győzelmi zenére a kis pelenkás tipegő felmászik a székre és mindenki boldog, épp csak az egész folyamat 5 percig tart. Na úgy képzeljetek el. Csak a kerék egy méter átmérőjű, én pedig másfél méter vagyok, úgyhogy elég durva látvány, ahogy felkapaszkodok. A kiszállás sem sokkal szebb.

Itt teljesen normális dolog száguldozni a sziklák között, át a megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb patakon és röhögni a turistákon, akiknek ez új ( pl. nekem). Amikor először robbantunk át egy ilyen kis patakon, megcsúszott a kocsi és a víz abszolút beterítette a szélvédőt. Első alkalommal vicces volt, gondoltam csak meg akarta mutatni, milyen muris én meg „Ha-ha that was funny!” de a 30. után már teljesen kikészültem (szerintem több patakon mentünk át, mint 30… ez komoly). Én, aki leginkább a csigalassú BKV-val jár, ott száguldoztam a beláthatatlan "utakon" és mélységesen pánikoltam. Persze csak magamban. Legjobb barátunk, a biztonsági öv egy nagyon jó találmány! Így nem kellett a fogammal is kapaszkodnom. Úgy képzeljétek el, hogy amikor a víz beteríti a szélvédőt, pár másodpercig nem látni semmit. De addig is teljes gázzal haladtunk, és amikor kitisztult a kép egyszerűen csak az eget lehetett látni, olyan meredek volt a domb, amin felfelé vágtáztunk. Másik kedvenc pillanataim, amikor a víz felért az ajtóig. Vagy amikor bedőlt a kocsi és közelről láthattam a talajt. Szóval Sigvaldi szeret vezetni és meghajtani a kocsiját…

Amikor újra hatott ránk a gravitáció, szolidan megjegyeztem neki, hogy egy kicsit felkavarodott a gyomrom, mire megkérdezte, hogy ugye nem kell hányom? Erre válaszoltam, hogy deeehogy.

Akkor mehetünk gyorsabban is.

Úgyhogy onnantól 180-nal toccsantunk a patakokba.

Sehol senki, csak mi

Keresd meg Vilit

Ez itt egy pici patak, nem kellett kapaszkodnom

Néhány barlangban lehet találni emberi fogakat... sok turista zúzza magát halálra (...)

Én, Benjamín, Daníel

Itt bizony vannak fák! Nagy bokrok...

Ebben a barlangban bújt el egyszer egy bűnöző, de ez nem a mostani században történt, sőt. Nem is az előzőben. Bevallom, nem emlékszem mikor, csak hogy régen...